Ponty. Magyarországon erre a halra horgásznak a legtöbben. Mégis vannak olyan érdekességek, amiket nem biztos hogy eddig tudtál róla. Olvasd el!
HOGY KERÜLT HAZÁNKBA A PONTY?
A ponty származását illetően megoszlanak a vélemények: egyes tudósok szerint Kína, Japán, Közép- és Kis-Ázsia egészen a Fekete-tengerig nyúló térségeinek vizei képezik eredeti hazáját, míg mások szerint őshazája a Fekete- és a Kaszpi-tenger vízrendszere. Európai elterjedéséről keveset tudunk. Steffens szerint a ponty mai európai elterjedése minden bizonnyal a Duna vízrendszeréből indult ki. Többek között ezt igazolja, hogy pontyok vagy más, de a pontyfélék családjába tartozó maradványok azok a csontvázrészek és pikkelyek, amelyek a svájci cölöpépítmények alóli iszapból és Berlintől délnyugatra Flämingben kerültek napvilágra. Előfordulása Európa más vizeiben a kereszténység kora (tudatos terjesztés) előtt nem valószínű.
Vad formájában a pontynak nagyon régen kellett léteznie Európában. A kutatók egy része azt feltételezi, hogy eredetileg a tercierkorban, azaz több mint 4 millió évvel ezelőtt az eurázsiai kontinens teljes mérsékelt égövi zónájában otthonos volt, és elterjedési területe csak az ezután következő jégkorszakok révén oszlott két nyugati és három keleti területre. Kedvelt pontyunk, a Cyprinus carpio carpio eredetileg a Fekete-tenger és az Aral-tó környékén volt honos, majd a jég visszahúzódásával továbbterjedt nyugat felé.
Tudatos haltenyésztési tevékenységgel először az ókori Kínából és a Római Birodalomból származó írásokban találkozunk. Így megállapíthatjuk, hogy a haltenyésztés két kultúrközpontból eredeztethető. A Római Birodalomban kezdetben a fölösleges halzsákmányt gyűjtötték és tárolták. Közben megfigyelték, hogy néhány jól alkalmazkodó halfaj a piscinákban, a nagy tárolókban szaporodni és növekedni is képes. Kínában az első haltenyésztő könyv már időszámításunk előtt 500 körül megjelent, és a ponty tógazdasági hasznosításának igen fejlett formáját ismerteti.
Érdekes, hogy Európában Krisztus születése után csak jó 500 évvel esik szó pontyról, amikor is Theodorik keleti gót király írnoka írásban utasítja a tartományi helytartókat arra, hogy fogjanak elegendő számú “carpio” halat a Dunából, és szállítsák azt a király asztalára.
Megváltozott azonban a helyzet a kereszténység elterjedésével. A szerzetesség, mint életforma alkalmas volt az ismeretszerzésre. Szép példája ennek, hogy Németországban a pontytenyésztés korábbi központjai egyidejűleg vallási központok is voltak. Érdemes megemlékezni a mára már kihalt Aischgründer pontyról, amely olyan kerek volt, mintha ilyenre tenyésztették volna: pontosan elfért egy kerek serpenyőben. A ponty elterjedésében nagy szerepe volt az embernek. A középkorban szerzetesek nevelték, hiszen a böjt egyik legfontosabb étke volt. Ezeknek a szerzeteseknek köszönhetjük a kontinensünkön a háziasított nemes ponty kitenyésztését.
A pontyot évezredek óta tenyésztik, de az biztos, hogy valamennyi pontytípus kiinduló formáját a hosszú, karcsú testű, teljesen pikkelyes vad vagy nyurga ponty képezi.
HOGY NÉZ KI A PONTY?
A ponty alakja örökletes alapon és környezeti tényezők hatására jelentősen eltérhet. Ez a természetes vizekben élő vadpontyokra és a tógazdasági pontyra is igaz. A test magasságának, szélességének és hosszúságának jellemzésére a pontynál négy mutatószámot használunk: a profilindex (a testhosszúság és a testmagasság hányadosa), a keresztmetszetindex (a testmagasság és a testszélesség hányadosa), a fejindex (a testhosszúság és a fejhosszúság hányadosa) és a faroknyélindex (a testmagasság és a faroknyélhossz hányadosa). A vizeinkben élő vadpontynak két formáját különböztetjük meg: a nyurga pontyot (C. c. morpha hungaricus) és a tőpontyot (C. c. morpha acuminatus).
A nyurga ponty teste nyújtott, hengeres. Profilindexe 3,5-4,5; keresztmetszetindexe 1,4-1,8; fejindexe 3,8-4,3; faroknyélindexe 1,4-2,0 értékhatárok között változik.
A tőponty a magasabb hátú, rövidebb testhosszúságú, oldalról viszonylag lapítottabb forma. Ennél a formánál a profilindex 2,8-3,5; a keresztmetszetindex 1,5-2,0; a fejindex 3,6-4,1; a faroknyélindex 1,6-2,2 között van.
A tógazdasági nemes pontynál négy örökletes pikkelyezettségi típust különböztetünk meg: a pikkelyes, a tükrös, az oldalsoros, és a bőrponty. Külső megjelenésében ezeknek az örökletes típusuknak számtalan variációja van, különösen a tükrös pontyok hiányos pikkelyzetének elhelyezkedésében. A bőrpontyok testén is találunk néhány pikkelyt, így azok könnyen összetéveszthetők, a nagyon hiányos pikkelyzetű tükrösökkel.
A pontos megkülönböztetésre azért van szükség, mert a genetikai alapon oldalsoros, és a bőrpontyok olyan gének hordozói, melyek halálos kombinációt adhatnak. Az ilyen génekkel rendelkező pontyok kevésbé életképesek, növekedésük rossz, kevésbé szaporák. Ezek a szempontok késztették a tenyésztőket arra, hogy kiselejtezzék az oldalsoros és bőrpontyokat a továbbtenyésztésből. Az örökletes alapon tükrös pontyok közül is selejtezésre kell, hogy kerüljenek az ezekkel könnyen összetéveszthető variációk.
Jelenleg tehát a nemesítési munkák alapanyagát a pikkelyes és a más típusokkal össze nem téveszthető hátsoros tükrös pontyok képezik. A ponty színe szintén az élőhelytől és a származástól függ. A háta leggyakrabban sötét olajzöld vagy olajbarna, a testoldalon zöldessárga, a has sárgásfehér vagy teljesen fehér. Az úszók szürkés színűek, a páros úszók és a farok alatti úszó vörhenyes
Előfordulnak azonban albínó, kékes alapszínű és narancsvörös példányok is. A narancsvörös pontyok szórványos előfordulása tógazdasági pontyaink között egy 1910-ben Japánból történt importtal magyarázható. Mivel a távol-keleti ponty alfajból kitenyésztett színes díszpontyok termelésével az utóbbi években hazánkban is üzemi méretekben foglalkoznak, természetes vizeinkben is gyakorivá váltak a piros vagy tarka színezetű pontyok. Egy – egy ilyen hal kifogása szó szerint megszínesítheti a horgászatunkat.
A pontyfélék szájállása változó, mutatva a család tagjainak alkalmazkodását a legkülönbözőbb táplálékszerzési lehetőségekhez. A száj körül a fajok egy részénél bajuszszálakat találunk, ezek száma – egy távol-keleti nem kivételével – 2 párnál több nem lehet. A szájüregben nincsenek fogak. Ezzel szemben a ponty alakúak rendjébe tartozó többi halcsaládhoz hasonlóan – nagyon fontos szerepet játszanak táplálkozásukban a garatfogak. E fogak 1-3 sorban helyezkednek el a garatcsonton, és a velük szemben lévő rágólappal együttműködve végzik a táplálék durva őrlését.
A garatfogak elhelyezkedése, száma és alakja fontos rendszertani bélyeg, melynek segítségével még a ragadozók erősen emésztett gyomortartalmában is jól megállapítható az elfogyasztott pontyféle faji hovatartozása. Tipikusan édesvízi halak, csak néhány fajukkal lehet találkozni félig sós vízben. A folyóvizek legfelső szakaszára – a pisztráng-szinttájra – csak néhány kis termetű pontyféle hatol fel.
HOGYAN SZAPORODIK A PONTY?
Ivarérettségét a ponty más és más korban éri el, éghajlattól függően. Trópusi vizekben elég erre egyetlen év, míg nálunk a tejesek 2-3, az ikrások 3-4 év után lesznek ivarérettek. Természetes ívóhelyét a dús növényzettel borított kiöntések adják, ezért a folyók vizének szabályozása a ponty természetes szaporodásának lehetőségét majdnem teljesen felszámolta. A még meglevő természetes ívóhelyek is csak egyes években járulnak hozzá a pontyállomány növekedéséhez, mert a vízállási viszonyok, az árvizek gyors visszavonulása miatt gyakran befulladnak az ikrák vagy a zsenge ivadékok.
A vadpontyok ikrájukat fokozatosan érlelik be, az ívás néhány napos közökkel ismétlődik. A tógazdasági pontyok ezt a tulajdonságot bizonyos mértékben már elvesztették, mert a kedvező tógazdasági környezetben a bőséges tápanyagellátás eredményeként az ikrák fejlődése és érése szinkronizált. (Ez kiválóan megfelel a keltetőházi szaporítás követelményeinek.)
A természetben az ívás 18-20 °C-nál kezdődik, de ennél hűvösebb vízben is megfigyeltek már pontyívást. Hazánkban a ponty ívási ideje április végétől június végéig húzódhat el. Hidegfront betörés hatására az ívási folyamat megszakad, az ikrásokban képződött ikra visszafejlődik, és a hal szervezetében komolyabb károsodás nélkül felszívódik. A ponty a csoportosan ívó halfajok közé tartozik: az ívóhelyen néhány ikrásból és több tejesből álló csapat különül el.
Akváriumi megfigyelések szerint a 4 órás ívási aktus nagyjából így zajlik le:
- a tejes körülússza a nyugodtan úszó ikrást
- az ikrás a fenék felé úszik, és ott a tejeshez viszonyítva ferde pozíciót foglal el
- az ikrás a fenék felett vízszintesen helyezkedik el, a tejes vele párhuzamosan, közvetlenül mellette áll meg
- mindkét hal teste kb. 1 másodpercig görcsösen megremeg, miközben egyszerre történik az ikra és a tej kibocsátása; ez az aktus 1-4 alkalommal ismétlődik
- a halak közvetlenül a víz felszíne alá úsznak, a tejes 1-5 percig kering az ikrás körül majd a halak újból a fenék felé húznak, ahol megismétlődik az előbbi „cselekmény”.
Az ikrás testtömeg kilónként 150-200 ezer ikrát érlel, egyes igen súlyos nőstények több mint 1 millió ikrát képesek kibocsátani. A szürkés színű ikraszemek 1-1,5 mm-es duzzadás után 2-2,5 mm-es átmérőjűek, a növényzethez erősen tapadnak. Kikelésükhöz 3-3,5 nap szükséges.
A lárvák kibújva az ikraburokból, 4-5,5 milliméter hosszúak, a hasuk alatt világossárga szikzacskó található. Ez biztosítja első nyolc napi élelmüket.
A lárvák még úszni nem tudnak, fejjel előre lesüllyednek a fenékre, itt ragasztómirigyükkel megtapadnak a fenéken. Egy nap után úszni kezdenek első úszásuk folyamán a vízfelszínre igyekeznek, hogy levegőt szippantva megtöltsék úszóhólyagjukat. Gyakran több napig is eltart, míg feltöltik az úszóhólyagot levegővel.
Természetes körülmények közt a ponty a kárásszal (Carassius carassius) és az ezüstkárász (Carassius auratus) távol-keleti formájával, az aranyhallal kereszteződhet.
Hazánkban viszonylag későn, csak a XIX. század végén indult meg a pontyra alapozott tógazdasági haltermelés. Elsőként Herman Ottó (1888) hívta fel a figyelmet arra, hogy a hazai viszonyaink közt mesterséges termelésre leginkább alkalmas halfaj a ponty. Ő előtte hazánkban a pontyot legfeljebb haltároló tavacskákban tartották rövidebb-hosszabb ideig. Az első valódi tógazdaság, csak 1894-ben épült meg Simontornyán.
Bár néhol még alkalmazzák a ponty természetszerű ívatását, a szaporítóanyag-előállítás döntő részben keltetőházakban, megbízható, szinte iparszerű módszerrel történik. Az egész világon elismert a magyar pontyszaporítási technológia.
HOGYAN ESZIK A PONTY?
Jellemző a pontyra a „vándorlás”, olyannyira, hogy egy jól beidegződött szokásává válik egy-egy útvonal. Azt azért nem mondom, hogy órát lehet hozzá igazítani, de nap mint nap hasonló időpontban jelenik meg egy adott helyen, miközben táplálékot keres. Útját rezdülő növények, vagy a jellegzetes pontytúrás mutatja. A pontytúrás nem más, mint a kereső, az iszapot túró ponty által felszabadított gázok, buborékok a vízen.
Szóval a ponty táplálékot keres, és mint tudjuk, aki keres, az talál. Ez után megközelíti a táplálékot, általában ráfúj, majd felszívja. (Szemben az amurral, mert az amur inkább a mellúszóival mozgatja meg, és szinte harapja a kajáját.) A táplálék felszívása érdekes mozzanat. A száj és a kopoltyúüreg kitágításával vákuum keletkezik, majd az ormány szerű szájával körbezárja a felvett részecskéket. Ha az valóban ehető, azaz az íze és a mérete alapján táplálékként azonosítja, a garatfogához nyomja, összezúzza, lenyeli majd megemészti.
Általánosan elfogadottnak tekinthetjük, hogy a pontyok a testük hosszának 4%-ával megegyező nagyságú táplálékot képesek lenyelni, azaz egy 50cm-es ponty egy 20-as bojlit akár egészben is lenyelhet. Ennél nagyobb is befér a száján, de azt nyelés előtt mindenképpen össze kell zúznia.
Melyik volt újdonság számodra?
Ezek csak érdekességek, de azt tudnod kell, hogy hol keresd a pontyot, mit eszik a ponty, és hogyan etess vadvízen. Katt és olvasd el azokat is!
¸.·´¯`·.´¯`·.¸¸.·´¯`·.¸><(
Mátéh Csaba